XVI. Benedek és az egyházzene
 

Közismert, hogy a Szentatya nemcsak kedveli a zenét, de maga is naponta játszik zongoráján. Ám XVI. Benedek számára a zene nem puszta kedvtelés. Minden alkalmat megragad, hogy – szavaival és szertartásainak példájával – tudatosítsa a hívőkben az igazi liturgikus zene fontosságát.

Szent X. Piusz volt az, aki az egyházzene reformját megkezdve, a tudományos háttér megteremtésére 1911-ben egyházzenei főiskolát alapított Rómában. Mai intézményi formáját és helyét a Szentszék háttérintézményei között XI. Piusz alatt nyerte el, Pápai Egyházzenei Intézet (Pontificium Istitutum Musicae Sacrae) néven. Feladata a liturgikus zene gyakorlatának, elméletének és történetének oktatása, kutatása, illetve terjesztése. Az egyházzenészek és tanárok képzésével az egyetemes egyházat hivatott szolgálni.

Hivatalos székhelye 1914 óta a római Palazzo Sant’Apollinare, ahol a fontosabb események színhelyéül szolgáló díszterem (XIII. Gergely-terem) található a hatalmas orgonával (1932-ben kapta ajándékba XI. Piusz) és egy pompás zongorával (amit II. János Pál kapott ajándékba). Emellett azonban, kutatási és oktatási tevékenysége céljaira, 1983-ban birtokba vette a San Girolamo in Urbe kolostorát is, ahol a tantermek és a könyvtár nyertek elhelyezést.

Amikor tavaly októberben XVI. Benedek felkereste a Pápai Egyházzenei Intézetet, beszédében a II. Vatikáni Zsinat tanítását idézte, mely szerint az egyházi zene kiemelkedik a többi művészi kifejezésmód közül, mert a szent szövegek kíséretét biztosítva az ünnepélyes liturgiának szükséges és integrális részévé válik (vö. Sacrosanctum Concilium, 112.). II. János Pál pápa nyomán pedig rámutatott a liturgikus zene három fő ismérvére: annak szentnek, igazi művészi alkotásnak és egyetemes érvényűnek, vagyis minden nép és gyülekezet számára érthetőnek és hozzáférhetőnek kell lennie (vö. „Mosso dal vivo desiderio” kirográf, 2003.).

Az egyházi hatóságokat így hát arra buzdította, hogy az értékes újdonságoknak a múlt örökségéhez történő igazítása révén, egy „méltó szintézis” kialakítása érdekében „bölcsen irányítsák ezen igényes zenei műfaj fejlődését”. A Szentatya ennek kapcsán egyenesen a zsinat idején sokat hangoztatott „aggiornamento” kifejezést használta. Ám hogy mit is ért alatta, azt még 2006-ban jelentette ki, a „Domenico Bartolucci Alapítvány” által a Sixtus-kápolnában rendezett hangverseny végén: „a szent zene hiteles megújítása (aggiornamento) csakis a múlt értékes hagyományához, a gregoriánhoz és a szent polifóniához illeszkedve valósítható meg. (…) Az egyházi közösség mindig is támogatta mindazokat, akik a múlt megtagadása nélkül keresték az új kifejezési módokat.”

Mint ismeretes, a II. Vatikáni Zsinat a római liturgia „saját énekének” a gregoriánt nevezte, hangsúlyozva még rajta kívül a polifónia szerepét is (vö. Sacrosanctum Concilium, 116.). A már említett hangverseny alkalmával a Szentatya különösen is ez utóbbit, az ún. „római iskola” polifóniáját emelte ki, mint „gondosan megőrzendő örökséget, amit életben kell tartani és megismertetni nemcsak a tudósokkal és szakértőkkel, de az egyházi közösség egészével, hiszen felbecsülhetetlen lelki, művészi és kulturális örökséget képvisel számára”.

Nemrég a párizsi Bernardinusok Kollégiumában a nyugati kultúra keresztény gyökereire rávilágító nagyformátumú előadásában is érintette XVI. Benedek a zene témáját. A szerzetesek kultúraformáló szerepéről szólva utalt rá, a keresztény liturgia maga is felszólít, hogy az angyalokkal együtt énekeljünk (például a „Dicsőség” és a „Szent vagy” szavaival). Tudatosítja, hogy a közös imádság során a mennyei kórussal együtt tesszük ezt, tehát azokhoz igazodva, akiket hagyományosan a világmindenség összhangja, a „szférák zenéje” szerzőinek is neveztek.

A nyugati zene – hangsúlyozta a Szentatya – a kolostorok örökségeként éppen abból az alapvető emberi igényből fakadóan jött létre, hogy párbeszédet folytasson Istennel, és az általa adott szavakkal énekeljen neki. Nem a saját magának emléket állítani akaró egyéni kreativitás eredménye volt, hanem inkább a teremtett világ zenei összhangját alkotó törvények felismerése. S ezáltal lehetővé tette az Istenhez, és így az emberhez is méltó zene megtalálását. Érthető tehát – mondta a pápa még korábban, papokkal beszélgetve – hogy a nagy egyházi zene, a gregoriántól Palestrinán át Bachig, Mozartig, Brucknerig, hitünk igazságait teszi hallhatóvá és felfoghatóvá.

forrás: Érszegi Márk Aurél/Magyar Kurír