XVI

A Papi Kongregáció konferenciát rendezett a pápák megnyilatkozásairól a cölibátus kérdésében. A L’Osservatore Romano című napilap közzétette az előadásokat: összefoglaljuk az utolsót, amely XVI. Benedek tanítását mutatja be. Mario Piacenza bíboros, a kongregáció prefektusa összegyűjtötte és értelmezte a Szentatya megnyilatkozásait. XVI. Benedek tanítása a papi nőtlenségről egyértelműen bizonyítja az egyházi szabályozás időtállóságát, teológiai, különösen krisztológiai és eucharisztikus szempontból való megalapozottságát.

A Szentatya a 2007. február 2-án kiadott szinódus utáni apostoli buzdításában külön fejezetet szentelt e témának, amely így szól: “A Szinódusi Atyák hangsúlyozni akarták, hogy a szolgálati papság a szentelés révén megköveteli a teljes Krisztushoz hasonulást. Tiszteletben tartva az eltérő keleti gyakorlatot és hagyományt, hangsúlyoznunk kell a papi cölibátus mély értelmét, melyet joggal felfoghatatlan gazdagságnak tartunk, és amelyet az a keleti gyakorlat is megerősít, hogy püspököt csak azok közül választanak, akik cölibátusban élnek, és nagy tiszteletben tartják a cölebsz papokat. A papnak e döntésében ugyanis különleges kifejezést nyer az odaadás, mely hasonlóvá teszi Krisztushoz, és önmagának kizárólagosan Isten országáért való fölajánlása. Az a tény, hogy maga Krisztus, az örök pap küldetését szűzi állapotban élte egészen a keresztáldozatig, biztos hivatkozási pont ahhoz, hogy erre vonatkozóan megőrizzük a latin egyház hagyományát. Ezért nem elég a papi cölibátust merő funkcionális szempontokból megérteni. Valójában különleges hasonulást jelenít meg magának Krisztusnak az életstílusához. Egy ilyen döntés mindenekelőtt jegyesi természetű; azonosulás Krisztusnak, a Vőlegénynek a szívével, aki életét adja Menyasszonyáért. A nagy egyházi hagyománnyal, a II. Vatikáni Zsinattal és pápa elődeimmel összhangban hangsúlyozom a cölibátusban megélt papi élet szépségét és fontosságát mint a Krisztus, az Egyház és Isten országa iránti teljes és kizárólagos odaadás jelét, s ezért megerősítem kötelező voltát a latin hagyomány számára. Az éretten, örömmel és odaadóan megélt papi cölibátus az egyik legnagyobb áldás mind az Egyház, mind a társadalom számára.”

Különösen nagy hangsúlyt helyez a buzdítás a cölibátus és az eucharisztia közötti kapcsolatra. Piacenza bíboros kifejezte reményét, hogy ha az egyház hitelesen alkalmazza ezt a teológiai tanítást, a cölibátus a jövőben ragyogni fog és gyümölcsöket terem. Így a cölibátusnak nemcsak a jegyesi természetéről beszélhetünk majd, hanem az eucharisztikus természetéről is, amely abból ered, hogy Krisztus önmagát áldozza az egyházért.

A papok arra kaptak meghívást, hogy életükben megismételjék Krisztus áldozatát, amellyel a pappá szentelés révén azonosultak. A cölibátus eucharisztikus természetéből fakad, hogy a szentmise felajánlása, a szentség önmagában rejlő jelentésén túl, maga a papi élet felajánlása is. A pap személyesen és nyilvánosan egyesül Krisztussal. Valóságosan jelenlévővé teszi, miközben ő maga válik áldozattá aszerint, amit XVI. Benedek pápa így nevez: „a keresztény létezés eucharisztikus logikája”. Minél központibb szerepe lesz az egyházi életben az Eucharisztiának, minél méltóságteljesebben ünnepli és minél állhatatosabban hódol előtte az egyház, annál inkább növekszik a cölibátushoz való hűség, annál inkább érthetővé válik felbecsülhetetlen értéke, és annál jobban virágzik majd a megszentelt élet hivatása.

2006. december 22-i karácsonyi üdvözletében XVI. Benedek kijelentette: „A cölibátus alapját egyetlen mondatban össze lehetne foglalni: Dominus pars mea – Az Úr az én osztályrészem. Ez az állapot tehát nem azt jelenti, hogy az ember szeretet nélkül él, hanem azt: hagyja, hogy magával ragadja Isten szenvedélye, és aztán az Úrral való bensőséges együttlétben megtanulja szolgálni az embereket. A cölibátusnak a hitről kell tanúskodnia: az Istenbe vetett hit egy olyan életformában válik gyakorlattá, amelynek csak Istenből kiindulva van értelme.”

A papság évében a Szentatya sokat beszélt a papi hivatásról, különösen a szerdai általános kihallgatások alkalmával. Különösen fontos volt az év záró eseménye, amelyen XVI. Benedek párbeszédet folytatott a papokkal. A cölibátus értelméről kérdezték és azokról a nehézségekről, amelyekkel a modern világban találkoznak.. Válaszában abból indult ki, hogy a pap mindennap ünnepli az Eucharisztiát, in Persona Christi, azaz Krisztus személyében cselekedve: Krisztus „énje” beszél általa, és ezzel megvalósul Krisztus örök papsága a földön. Sőt, ez azt is jelenti, hogy a papok bekerülnek ezzel a feltámadott Krisztus valóságába is. Ilyen értelemben a papság a feltámadás megelőlegezése is. Átlépik az időt, és előremennek, magukat és jelen időnket is a feltámadás, az új és igaz élet felé indítják.

XVI. Benedek a papi hivatást nem pusztán funkcióit tekintve értelmezi, hanem sokkal tágabb és emelkedettebb teológiai kontextusba helyezi. Prófétai bátorsággal jelenti ki, hogy „az agnosztikus világ számára, amelyben Isten nincs jelen, a cölibátus igazi botrány, mert éppen azt mutatja meg, hogy Istent valóságnak tartjuk és annak éljük meg. A cölibátus eszkatologikus jellegű létezésével Isten jövőbeli világa belép mai valóságunkba.” A bíboros felteszi a kérdést: hogyan is létezhetne az egyház a cölibátus botránya nélkül, olyan emberek nélkül, akik készek rá, hogy saját létezésük által hangoztassák Isten valóságát a jelenben?

Piacenza bíboros bizonyos értelemben az eddig elmondottak összefoglalásaként értékeli azt a különleges homíliát, amelyet a pápa a papság évének zárásakor mondott el: imádkozott, hogy az egyház mentes legyen a kisebb botrányoktól, hogy láthatóvá váljon a történelem igaz botránya, ami maga Krisztus.